Kocsis István

Kocsis István író, drámaíró A Magyar szakrális királyok címmel tart előadást június 29-én 14 órakor.

1965-ben mutatkozott be novellistaként, írásait az Utunk és a Korunk sűrűn közölte. Szabó Gyula beajánlásával megjelent Forrás-kötetében (Egyenletek, 1967) már drámát is találunk: ez a Megszámláltatott fák, szakítva az antifasiszta irodalom korábbi sablonjával, magatartás-típusokat állít reflektorfénybe. A hatalom kiszolgálóit és kiszolgáltatottjait nem választja el élesen egymástól, sőt a főhősben, Ranke őrnagyban a megszálló hadsereg humanista tisztjének illúziójáról, súlyos lelki konfliktusáról tud lényegesen újat, a korra jellemzőt mondani. (A dráma Szatmáron sikeres előadásban került színpadra, majd a bukaresti televízió magyar adása filmváltozatát is bemutatta.) Hasonló erkölcsi dilemmákat vizsgált történelmi keretben 1969-ben írt Martinovics-drámájában (A nagy játékos) is: lehet-e az ellenséges hatalommal szövetkezve harcolni a szabadságért, haladásért? A vitadráma statikus voltát a gondolatok súlyos tétje oldja. Az "örömteremtés" visszájára fordulását példázza a harmadik, Stuart Mária tragédiájából ihletődött dráma, A korona aranyból van.

Monodrámáinak sorát a Bolyai János estéje (1970) nyitotta meg, s lényegében ezzel kezdődött a Kocsis István-művek színpadi sikere (kitűnő színészek egymással valósággal versengve adták elő számos színházban). Az élete alkonyán álló híres matematikusban a megaláztatott embert idézi az olvasó elé, a fényes sikereket s a nagy megalkuvásokat elkerülő, magányos tudóst, aki leszámol ugyan illúzióival, mégis mindegyre visszatér a gondolathoz: "Az ember akkor ember, ha összes választási lehetőségei közül mindig a legnehezebbet választja." Magára maradt, szigorú erkölcsű történelmi egyéniségek többi hősei is: Árva Bethlen Kata, Széchenyi István, Jászai Mari.

Határhelyzeteket, a választás, a döntés pillanatait vetíti ki az egyetemes művelődéstörténet olyan figuráiba, mint Vincent van Gogh és Paul Gauguin (Tárlat az utcán) vagy Ferdinand Magellan. Előző drámahőseinek jóságkomplexusai, "játékai" se voltak függetlenek a közösség problémáitól, mégis ők elsősorban egyéniségük integritását óvták; Magellán a magányt már egyértelműen a közösségért vállalja. Van Gogh sorsában, művészetében a szerző a szülőföld elszakíthatatlan erejét látja. Megpróbálkozott a parabola-drámával (Játék a hajón, 1968) és a riport-drámával is (Nem zárjuk kulcsra az ajtót, 1978).