Népem, te szent, te kárhozott, te drága!
Dsida Jenő erdélyi költő emlékezete
– Rövid, de intenzív életet élt. Gyermekkori betegsége miatt halálfélelme erős volt, talán ezért is kereste a földi örömöket rövid élete alatt. A szerelmet Isten ajándékaként élte meg. A Transilvanizmus egyik alkotója, nagy magyarság-versek szerzője mindössze 31 évet élt – mondta Medvigy Endre irodalomkutató 2013. február 13-án, Dsida Jenő halálának közelgő 75. évfordulója alkalmából rendezett emlékesten Budapesten, az Aranytíz Kultúrházban.
A Budapesti Székely Kör rendezvényén a neves irodalomtudós hangsúlyozta: – A Szatmárnémetiben született, élete nagy részében Kolozsvárott élő költő ifjúkorától kezdve szívbeteg volt, maga is tudta, hogy nem adatik neki hosszú élet, de leszámítva néhány végső nagy költeményét, mégis derűsen szerette az életet és az irodalmat: „Úgy szeretnélek én is lámpásom esteli, halavány fénye mellett megörökítni, drága arany és kék szavakkal csak Téged festeni, míg ujjam el nem szárad, mint romló fának ága, s le nem lankad fejem a béke isteni ölébe, én Szerelmem, világ legszebb Virága.”
A költő 1907. május 17-én született. Apja, Dsida Aladár katonatiszt a közös műszaki alakulatoknál, anyja Csengeri Tóth Margit. 1910-ben Budapestre költöztek, ahol az első elemi osztályt végezte a Szarvas utcai apácaiskolában. Az első világháború kitörésekor apját az orosz frontra vezényelték, ahol hamarosan fogságba esett. A fiatal anya két kisfiával, Jenővel és a nála négy évvel fiatalabb Aladárral Beregszászra költözött apjához, Tóth Géza állomásfőnökhöz. Itt járt iskolába a költő második elemitől a második gimnáziumig. Itt esett át egy súlyos vörhenyen; anyja szerint ennek szövődménye volt az a szívbillentyű-elégtelenség, mely élethosszig tartó betegsége és korai halálának közvetett oka lett…
Dsida Jenő nyomasztó élménye volt maga az érettségi vizsga, mely szigorúságával a magyar fiatalok továbbtanulási esélyeit igyekezett csökkenteni. „Pontosan emlékszem: huszonegyen álltunk a bizottság elé, fagyott lélekkel, dermedt ijedtséggel, torkunkban dobogó szívvel, a Satu Mare-i Eminescu-líceumban. A rosta keményen dolgozott: huszonegy magyar fiú közül mindössze ötünknek sikerült az érettségi” - írta Tízéves nem-találkozó című tárcájában a kolozsvári Keleti Újságban, 1935-ben. Érettségi után beiratkozott a kolozsvári egyetem jogi karára. 1926-ban pedig a Dsida-család Kolozsvárra költözött. Így a költő továbbra is családi környezetben élt. Jogi tanulmányait folytatta ugyan, harmadéves voltáról még dékáni igazolás tanúskodik 1928-ból, de érdeklődését egyre inkább az irodalom kötötte le. Miután verseit kolozsvári folyóiratok is közölték (A Hírnök, Pásztortűz), hajlamainak megfelelő szerény megélhetést is talált; 1927-ben a Pásztortűz technikai szerkesztője lett, valójában azonban a folyóirat tényleges szerkesztője. Munkájának elismeréseképpen 1930-tól szerkesztőként szerepelt a folyóirat címlapján, egészen 1934-ig. Ekkortól a kolozsvári Keleti Újság belső munkatársa. Közben – 1932-től – a Nagyváradon megjelenő Erdélyi Lapok (később Magyar Lapok) kolozsvári tudósítója is. E szerkesztői - hírlapírói munkával biztosította szerény megélhetését. Ugyanakkor a megfeszített munka a költői alkotástól vonta el idejét, és egészségét is aláásta…
– Anyagi helyzete csak 1937 júliusában tette lehetővé, hogy többéves jegyesség után oltár elé vezesse menyasszonyát, Imbery Melindát. Közös életük azonban rövid ideig tartott. 1938 elején influenzában megbetegedett, állandó magas lázzal feküdt a kolozsvári kórházban. Kórlapja szerint - melyet dr. Vass Zoltán kolozsvári fogorvos őrzött meg - kezelése február 28-án kezdődött; a kórisme „infarktushoz vezető fertőzéses szívburok-gyulladás”. Május végére állapotát reménytelennek ítélték, s hazaszállították szülei lakására. Itt érte a halál 1938. június 7-én…A Házsongárdi temetőben temették el, a szertartást Márton Áron kanonok-plébános végezte – hangsúlyozta Medvigy Endre.
Az irodalomtudós rámutatott: – A költő, életének utolsó, kolozsvári évtizedében részt vett az erdélyi ifjúsági mozgalmakban. Alelnöke volt a Katolikus egyetemi hallgatók egyesületének, majd 1930-ban egyik alapító tagja az Erdélyi Fiatalok csoportosulásának, és csaknem haláláig főmunkatársa a hasonló című folyóiratnak. Dsida Jenő költői pályája tehát mindössze egy évtizedre tehető.
– Erdélyi írótársai elismerték tehetségét, formaművészetét, de szélesebb körben, a magyar irodalom egészében csak halála után kezdték felfedezni. A Nyugat, melynek irányához legközelebb állt, egyetlen versét sem közölte, sem kritikát köteteiről. Meg kellett dőlnie a hamis ideológiai előítéleteket és a szövegcsonkító, szövegtiltó cenzúrát fenntartó rendszereknek, hogy a költő elfoglalja az őt megillető helyet a magyar irodalom értékrendjében – idézte Láng Gusztáv irodalomkritikus véleményét Medvigy Endre.
Részvét, a szenvedőkkel való együttérzés költője, nagy magyarság-versek szerzője szeretettel fordult mindenki felé. Visszatérő témái a hazaszeretet, mély katolikus vallásosság, a szerelem és a halálfélelem. Végezetül idézzük fel Psalmus Hungaricus című nagy versének ma már híressé vált sorait: „Nyelvemen izzó vasszeget üssenek át, mikor nem Téged emleget! Húnyjon ki két szemem világa, mikor nem rád tekint, népem, te szent, te kárhozott, te drága!”
Frigyesy Ágnes
A szerző felvételeivel
Közzététel: 2013. február 28.
