ADVENTI LEVÉL 2013.

Barátaim!

Már az adventet megelőző hetek is a várakozás érzésével töltik el azokat, akik felvállalták ama gyönyörűséges terhet, ami magyarságunk megvallásával jár. Október a nemzet közösségének hol gyászos, hol pedig felemelő napjait hozza el, aztán novemberre fordulóban a nemzetet alkotó kisebb közösség, a család emlékezik azokra, akiknek köszönheti, hogy most emlékezhet,- s halottait látogatja. De ideje ez a gondolatok rendezésének is, az év végéhez közeledvén s az új esztendőre gondolván.

52 év adventi leveleiből Isten segítségével ismét sikerült egy kis kötetet összeállítanom és a múlt útvesztőiből 30 esztendő üzeneteit összegyűjtenem. Számítógépem memóriájából meg baráti fiókokból érkeztek vissza a valaha így vagy úgy oda eljuttatott sorok.

S most, ismét advent közeledvén, megtoldhatom az ötvenharmadikkal.

Furcsa módon ott írom a levelet, ahova nemsokára küldeni is fogok belőle. Ismét hazahívott a szülőföld. Szitál a Corona gyorsvonat a novemberi éjszakában, a csodálatos magyar teljesítménnyel – háború közben – épített székely körvasút sínjein. Mintha ébreszteni, riasztani akarná bennem a gondolatot. És az ébredezik is. Éj közepén ülök fel a hálókocsi magányában, s ölemben egy papírlappal, ezúttal kézzel kezdem leírni, amit ama ébredező diktál.

Mennyire összefügg a kisebbik s a nagyobbik haza sorsa. Mennyire nem akarták ezt eddig elismerni, s milyen jó, hogy ma már ott legmagasabban is kimondják ezt. Már csak azt kellene világosan kijelenteni, hogy az erős anyaország nemcsak védeni képes, de az elszakítottak homogenizálásának is legfőbb ellenszere, mert 1986-os önmagamat idézve: szükséges az a „megtartó rácsodálkozás”. Az, amelyik felemás időkben paradox módon még létezett, s amelyet 23 éve rombol az új, a globalizációs gazda. Rombolja a fejekben és rombolja az anyaországra telepített neoliberális komprádor szellemmel. A vonzásból lassan már szinte taszítás lett.

Most azonban történik valami. Adva a lehetőség az összmagyar döntésre. Reménykedek, hogy nem csupán lehetőség, de sokan élni is fognak vele. Reánk parancsolt határon belül és kívül. Így lenne normális.  Ez jelezné, hogy van még magyarságtudat, s van még józan ész.

Idegtépő fél esztendő közepette fogjuk várni megmaradásunk reményének újabb állomását, ám ez csak akkor nevezhető végállomásnak, ha a külső pénzhatalom és belső gátlástalan kiszolgálói nem lesznek képesek többségünk újabb megtévesztésére.

Mert, ha minden a reményünk szerint történik, akkor koporsós nagy pillanataink harmadikjához érkezhetünk el.

Az első 1956 volt, amikor azt a bizonyos szöget sikerült beverni a kommunista rémuralom koporsójába.

A második, amikor valódi koporsók és egy üres mellett hangzott el a végszó.

Ez a várt harmadik, egy látszólag más, de szándékában mindenképpen veszedelmesebb erő koporsóját készítené elő. Úgy, amint azt hatalmas írónk, Német László remélte, törpe politikusunk, Kovács László által utóbb megtagadott nagy reménységgel. Nagyot kell cselekednie kicsiny meggyötört országunknak, vezetőinek, de elsősorban választás előtt álló népének. Saját sorsunkat helyes irányba igazítva, kontinensünk zuhanását kell megfékeznünk. Mert nem menekülhetünk meg attól függetlenül.

Láthatjuk, tudhatjuk tehát, hogy nem lesz könnyű az oly annyira remélt győztes választásunkat követő út sem. Nem lesz könnyű, mert egy öngyilkost kell lebeszélnünk őrült cselekedetéről.  Egy gyarmattartó szellemét továbbhordó, s azt most éppen rajtunk gyakorló nyugatnak és vakon homogenizálni akaró szomszédságunknak egyszerre kellene felismernie, hogy a mi utunk a jó, a helyes, a megmentő. Vagyis az övék is!

Bizonyító ereje van annak, hogy a világ háttérhatalmasságai jól felismerték ezt. Őket elsősorban nem is ennek a kis országnak a menekülésre tett lépései zavarják, hanem sokkal inkább az így felmutatott példa. Az a példa, amelyik meglepő módon napról napra több követőre talál. Ezért a kettős mérce, ezért a legkülönfélébb területeken megmutatkozó támadások sora ellenünk. A nálunk elszenvedett gazdasági veszteségeik ehhez viszonyítva kevésbé fontosak nekik. És ez felmérhetetlen veszélyeket rejt magában. Úgy ők, mint a hatalomba mindenáron visszatérni akaró kiszolgálóik képesek lesznek bármire a választási győzelmükért. Kapkodnak, hibáznak, nevetségessé válnak, lelepleződnek, de jön a segítség kívülről és működik a professzionista megtévesztő hadjárat a szavazatokért. Csakis azokért. Mert a rájuk szavazók éppen úgy áldozataik lesznek, mint azok, akik átláttak a szitán.

Levelem javát már megírtam, s még csak a nemzeti sors nagy fordulója körül motoznak gondolataim, a földi várakozás kényszere eluralkodik rajtam. Pedig van egy másik, az örök és csalódást soha nem hozó égi.

A megváltó születésével, s kereszthalálával megszületett a megváltás reménye is. Mindnyájunknak. Várakozóknak s megtévesztetteknek egyaránt. A nemzeti egység még hiányzik, de az a másik már biztos ígéretként vár valamennyiünkre.

S hogy most mennyire összefonódik a kettő, a földi és az égi, azt bizonyítják napvilágra került tervek (melyek nem összeesküvés elméletek agyrémei) arról, miként húznák ki alólunk a remény reménységét is. S nem csupán az anyagiakat, de a templomot s az iskolát még nagyobb igyekezettel. Ha mindezzel tisztában vagyunk, éreznünk kell a közös felelősség súlyát.

Az égi várakozás beteljesülésének bizonysága nem ment fel ez alól, mert földi útjaink képességeink szerinti végigjárása a mi feladatunk.

Erőt adó adventet és békességes áldott karácsonyt kívánok mindnyájatoknak:

Tasi

Leányfalu,

2013 adventjére és nehéz hónapokra készülvén.

Közzététel: 2013. december 03.