Németh Géza emlékezete

Németh Zsolt: az Erdélyi Gyülekezet története elválaszthatatlan a rendszerváltozástól

A magyarság határokon átívelő egyesítésének szellemében, erdélyi menekültek által huszonöt éve Magyarországon létrehozott Erdélyi Gyülekezet története elválaszthatatlan a rendszerváltozástól – mondta Németh Zsolt, a Külügyminisztérium parlamenti államtitkára, a református Erdélyi Gyülekezet tiszteletbeli főgondnoka 2014. június 1-én Budapesten, a Reménység Szigetén.

Németh Zsolt Édesapjáról, a gyülekezet alapítójáról elnevezett Németh Géza Emlékkonferencián köszöntőjében arról beszélt, hogy 1989 a csodák éve volt: a „mocsaras, tespedt, álságos világot létrehozó elnyomó gépezet a szemünk láttára omlott össze”.

Hozzátette: a csodák éve volt azért is, mert beigazolódott édesapja, Németh Géza lelkésznek az a hitvallása, hogy az ország sorsa „az Úr kezében van”, és ezért minden zsarnoki rendszer előbb vagy utóbb bukásra van ítélve. Németh Zsolt emlékeztetett arra, hogy a nyolcvanas évek közepétől tömegesen érkező erdélyi menekültektől a kettős állampolgárságig vezetett a határokat átívelő nemzetegyesítés folyamata, az, hogy „a Kárpát-medencében újjáéledt a nemzeti összetartozás érzése”. Nagyon fontos, hogy „minden magyar ember otthon legyen Európában, tehát az unióban is”, ezért is támogatja a kormány Szerbia uniós csatlakozását, valamint azt, hogy a kárpátaljai magyarok olyan Ukrajnában éljenek, amely az unió felé orientálódik – jelentette ki.

Filep Tamás Gusztáv művelődéstörténész a Megbékélés Közössége Erdélyért, a romániai magyarságért, tágabb értelemben a román-magyar megbékélésért, a Duna-völgyi együttélésért 1989 karácsonyáig végzett munkáját foglalta össze, végső határpontként a december 24-én a Hősök terén tartott ökumenikus istentisztelettel. Utalt rá, hogy ez a munka 1987-ben kezdődött, amikor a Közösség közvetlenül vállalta az Erdélyből már tömegesen menekülők (köztük szászok és románok is) támogatását. Azonban Németh Géza, a Közösség lelki vezetője tevékenységében és írásos életművében ez a problematika jóval korábban, valószínűleg legkésőbb a 60-as évek közepén, átgondoltan, dokumentálhatóan pedig a 80-as évek elején megjelent. A keresztyén kisközösségekről – s ezek révén a társadalom megújításáról – szóló, ekkor írt röpiratában alfejezetet kapott a határon túli magyarság felelős segítése (a konkrét teendők csoportosításával). Az „erdélyi misszió” feladata e dokumentum szerint a románokra is kiterjed.

1986-ban Németh Géza fogalmazta meg a Nyugaton nyilvánosságot kapott, itthon illegálisan terjedő, Testvéri üzenet jóakaratú románokhoz és magyarokhoz című dokumentumot, s nem sokkal később az 1343 aláírással ellátott, a magyarországi keresztyén egyházak püspökeihez és más vezetőihez elküldött nyílt levél alapszövegét, amely „az első széles körű, népi bázisú akció az erdélyi magyarság iránti szolidaritás jegyében”. Ennek a levélnek eredménye volt, hogy az itthoni egyházak, bár nem egészen abban a formában, amelyben a levél írói szerették volna, de mégiscsak hivatalos nyilatkozatban foglaltak állást a romániai diktatúra ellen. A Megbékélés Közössége – amely más alakuló csoportokkal együttműködve folyamatosan beadványokkal fordult ebben az ügyben a párt- állami és egyházi vezetőkhöz – érte el, hogy a református egyház hivatalosan is vállalja a menekültek segítését, s mint Németh Géza egyik feljegyzésében szerepel, a hivatalos szervekhez, a legfelsőbb fórumokhoz küldött javaslatait utóbb az állami intézmények  által többnyire hivatalosan is megvalósíttattak.

A Németh Géza hagyatékában fönnmaradt dokumentáció meggyőz arról, hogy a Közösség nem egyszerűen az egyike volt a szolidaritást vállaló csoportoknak, hanem az egyik vagy az első legfontosabb ezek közül, egyrészt a megoldásra váró sürgős kérdések korai fölismerése s az ebből következő gyakorlat miatt, másrészt a teendők, feladatok, jogi lehetőségek ötletgazdájaként – hangsúlyozta Filep Tamás Gusztáv. Előadásában érintette a segítségnyújtás különböző formáit, s röviden szólt a nyugati közvélemény, főleg az ottani sajtó révén megvalósított mozgósításáról.

Kaszás Veronika történész Menekültügy – magyar és európai összefüggésben című rendkívül érdekes előadásában szólt az egyházak szerepéről, valamint Németh Géza református lelkész tevékenységéről és akadályoztatásáról.

Véleménye szerint az egyházpolitikai változások ellenére a 80-as évek végén az egyházak a párt által világosan behatárolt kereteken belül, a rendszer iránt lojálisnak értékelt vezetők irányítása alatt, állandó megfigyelés mellett láthatták el a „politikai célokkal összhangban álló” tevékenységüket. Az egyházpolitikai döntések végrehajtásáért mindenekelőtt az 1989 nyaráig működő Állami Egyházügyi Hivatal (ÁEH) felelt, melynek működésének szabályozása, vezetőinek kinevezése szintén a párt központi vezetésének jogkörébe tartozott. Nem elhanyagolandó a Belügyminisztérium szárnyai alatt működő belső elhárítás szerepe sem, ahol a III/III-as csoportfőnökség 1. osztálya kifejezetten az egyházakra, azok megfigyelésére és manipulálására koncentrált. A nyolcvanas évek végére egyre világosabbá vált, hogy az állam támaszkodni kíván az egyház munkájára, és ennek érdekében újfajta viszony kialakítására törekszik – hangsúlyozta Kaszás Veronika. A változást két alapvető okkal magyarázhatjuk. Egyrészt a gazdaságilag eladósodó, a Nyugati országokkal fenntartott jó viszonyban egyre inkább érdekeltté váló Magyarországra növekvő nyomás nehezedett, hogy legalább a látszatát fenntartsa annak, hogy Magyarország megfelel bizonyos nyugati normáknak, így egyebek mellett érvényesül az alapvető emberi szabadságjogok, köztük a vallásszabadság védelme.  1976 márciusában Magyarországon is hatályba lépett az ENSZ-ben 1966-ban elfogadott Polgári és politikai jogok nemzetközi egyezségokmánya, melynek 18. cikke a vallásszabadságot szabályozza, így erre való tekintettel is szimbolikus változtatásokra törekedhetett a vezetés.

Másrészről az állam egyre több olyan társadalmi problémával szembesült, melynek kezeléséhez erőforrásai elégtelennek bizonyultak, és ezáltal kedvezően érintette, ha az egyház ezen feladatkörök egy részét pártállami iránymutatás és ellenőrzés mellett magára vállalja. A látszatengedményekkel és –kezdeményezésekkel az állam egyúttal elébe tudott menni és el tudta fojtani azokat a valóban önszerveződő kezdeményezéseket, melyek nem voltak összeegyeztethetőek az ideológiai irányvonallal, vagy amelyek hátterében „reakciós” szereplők álltak.

A levéltári ÁEH-iratok tanúsága szerint így volt ez az erdélyi menekültek esetében is. Elsőként a református egyháznak egy kis számú közössége reagált az egyre növekvő számban érkező, Romániából áttelepülni kívánók problémáira. Nem véletlen, hogy a Moszkva tér mellett, a Csaba utca 3. szám alatti pincehelységben működő Budahegyvidéki Református Egyházközség prédikáló állomása vált az első befogadóhellyé. Egyrészt azért nem, mert a Moszkva téren működött a feketén munkához jutni kívánó munkanélküliek sajátos „piaca”, ahol egyre nagyobb számban jelentek meg Romániából érkező, munkalehetőségre váró férfiak.  Másrészt pedig azért, mert a Csaba utcai prédikátor az a Németh Géza, akinek felesége maga is erdélyi származású volt, és aki egyházi szolgálata során mindvégig kiemelt figyelmet fordított a határon túli magyar közösségekre. Németh Géza az erdélyiek orvosolandó problémáit és az általa javasolt tennivalókat levélben osztotta meg az MSZMP KB Külügyi Osztályán Szűrös Mátyással és Tabajdi Csabával, valamint jelezte Tóth Károly református püspöknek is. A püspöknél arra a szempontra is felhívta a figyelmet, hogy a Romániából érkezők közel fele református vallású, ezért indokolt, hogy a magyar református egyházban nyitott kapukra találhassanak, valamely megfelelő helyszínen. A református egyházi vezetés komolyan vette a problémát, és 1988. február 1-jén Tóth Károly püspök felkérte a Rákosszentmihály-Sashalom gyülekezetben szolgáló Pánczél Tivadar lelkészt, hogy presbitériumával vállalják el az erdélyi menekültek fogadását. A Zsinat elnöksége Rákosszentmihály-Sashalom technikai és személyi adottságaira hivatkozva indokolta a központi segélyhely választását. Valójában azonban nem logisztikai okai voltak elsősorban annak, hogy a református egyház nem a menekültügyre elsőként felfigyelő Németh Gézát bízta meg ezzel a felelősségteljes küldetéssel.

Az ifjú történész rámutatott: – A már a hatvanas évek második felétől kezdve felvidéki és erdélyi kapcsolatokat építő lelkész ellen már a hetvenes évek elején „kollaboráns egyházi vezetők és beosztottak által véghezvitt koncepciós per” indult, mely hivatalvesztéssel zárult. Az Állami Egyházügyi Hivatal 1988. évi munkatervébe foglalta a lelkész és közössége ellehetetlenítését: „Figyelemmel kísérjük Németh Géza és a Megbékélés Közössége néven működő illegális csoport tevékenységét, az illetékes állami és egyházi szervezetekkel összehangolva intézkedéseket teszünk az egyházon belüli bázisuk csökkentésére, elszigetelésükre. Németh Géza elszigetelését az egyházi menekültügyi missziót egyébként támogató Tóth Károly református püspök is erőteljesen sürgette. Sarkadi Nagy Barna ÁEH-elnökhelyettessel 1988 februárjában folytatott megbeszélésén „[a püspök] kifogásolta, hogy az MSZMP KB Külügyi Osztálya továbbra is aktivizálja Németh Gézát a román menekültek ügyében. Felháborodott azon, hogy a Külügyi Osztály külföldi TV-társaságokat küld Németh Gézához, aki református lelkészként nyilatkozik tevékenységéről.” Sarkadi ígéretet tett, hogy az ügyet szóvá teszi a Külügyi Osztálynál.

A „konkurens” egyházi személy félreállításával a püspök még fél év elteltével sem elégedett, helyzetét Miklós Imrével, az ÁEH elnökével szeptember közepén folytatott megbeszélésén is szóba hozta. Az ÁEH jelentése erről így számol be: „[A püspök] „Németh Géza üggyel kapcsolatban ismételten felvetette, hogy a tömegkommunikációs eszközök továbbra is népszerűsítik és jelentős politikai szervektől és személyektől is kap támogatást. (…) Németh Géza továbbra is a Református Egyház nevében, annak papjaként lép fel, annak ellenére, hogy a Zsinat döntése alapján erre nincs joga. Tóth püspök írásban javaslatot tesz a Németh Géza-ügy végleges lezárására. Káros tevékenységének támogatását kifogásolja Berecz elvtársnál leendő látogatásán. Egyetértettünk.”

Miklós Imre és Tóth Károly egy hónappal későbbi megbeszélésén még mindig változatlanul terítéken van a református lelkész ügye. A püspök a rehabilitálásától teljes mértékben elzárkózik, megoldásnak azt látja, ha az őt elmarasztaló Zsinati Bíróság mentesíti a végzés hatálya alól. Ám úgy ítéli meg, hogy „vele továbbra is nehéz lesz az egyház és a püspök helyzete.” Konkrét, időigényes, és számon kérhető feladatok kiosztásával tudná a lelkész tevékenységét kontrollálni. Miklós Imre elnök ugyanakkor kifejti, hogy veszélyes lenne, ha az ifjúsági munka területén fejtene ki aktivitást, mely „a legfelelősségteljesebbek közé tartozik”. Pánczél Tivadar ugyanakkor a menekültszolgálat megszervezésében szorosan együttműködött lelkésztársával, Németh Gézával, akivel már korábban is dolgoztak együtt: 1975-től kezdve 25 nyáron át közösen szervezték a Pánczél házaspár balatonszemesi nyaralójában a református ifjúsági konferenciák sorozatát.

Kaszás Veronika kutatómunkája alapján igazolható: – A református püspök minden egyházi eseményről tájékoztatta az állami vezetést – akkor is, ha maga személyesen nem is volt jelen valamely eseményen-, felhívva a figyelmet a „hivatalos egyházat” fenyegető veszélyekre. 1988 februárjában a Miklós Imrével folytatott megbeszélés jegyzőkönyve rögzíti:  „[Tóth Károly] tájékoztatást adott arról, hogy a román menekültek 19-én a rákosszentmihályi lelkészségen jönnek össze, Pánczél Tivadar felügyelete alatt. Jelen lesz Németh Géza is. A püspök intézkedett, hogy: Tamás Bertalan külügyi osztályvezető és Komlós Attila főszerkesztő ezen vegyenek részt. Tájékozódjanak és a püspököt informálják a történtekről. A lapban azonban nem foglalkoznak a történtekkel. Megítélése szerint szükség lenne arra, hogy társadalmi bizottság foglalkozzon a romániai menekültek ügyével, amihez az egyházak tevékenysége is csatolható lenne. Amíg ez nem történik meg, a perifériára szorult személyek (mint Németh Géza is) foglalkoznak az üggyel. A hivatalos egyházat a közömbösség vádja éri.”

Az ÁEH képviselői az 1988 márciusában felállított, a Magyarországon tartózkodó külföldi állampolgárok ügyeivel foglalkozó tárcaközi bizottság a Tárcaközi Bizottság megbeszélései során rendszeres tájékoztatást nyújtanak az egyházaknak a Romániából érkezőket ellátó tevékenységéről, a fő nehézségekről, amelyekkel e munka során szembesülnek, valamint azon tényezőkről is, melyek a magyar állam számára veszélyforrást jelenthetnek.

„Veszélyforrást” jelentett az államnak például a magyar menekültügyi fellépés nyugati sajtóvisszhangja, mellyel elégedetlen volt a nagyobb figyelemre és elismerésre számító magyar vezetés. Úgy értékelték, hogy túlságosan az egyházak szerepe - elsősorban a rákosszentmihályi református közösség munkája - kerül a középpontba, a magyar kormány intézkedéseit a nyugati sajtó nem mutatja be elég pozitív fényben. Igaz, mindeközben a hazai sajtóban éppen ellentétes tendencia figyelhető meg: míg az állami intézkedésekről, ha sokszor körülírásokkal is, de lehet tájékozódni a napilapokban, addig az egyház munkájáról elvétve, leginkább olykor a hirdetések rovat apró betűs részein szerezhető információ. Az egyház szerepvállalása az erdélyi menekültek ügyében azonban korabeli magyar sajtó tükrében eltörpül a magyar állam, a Vöröskereszt, sőt a Hazafias Népfront és a KISZ tevékenységének bemutatása mellett.

Szintén az egyházak túlzott szerepvállalását igyekezett ellensúlyozni a Tárcaközi Bizottság 1988. júniusi döntése – mondta Kaszás Veronika, melynek értelmében a Magyarországon tartózkodó román állampolgárokkal politikailag aktívabban kellene foglalkozni, megteremtve az ehhez szükséges közösségi fórumokat. Ennek eléréséhez a Hazafias Népfrontot és a Magyar Vöröskeresztet kérték fel, hogy alakítsanak olyan klubot az itt-tartózkodóknak, ahol a tájékoztatásuk mellett a közösségi együttlétre, kulturális programokra is lehetőséget nyújtanak, „mert különben az egyházakhoz és az ellenzékhez kényszerülnek.

Beke Mihály András író, újságíró Cselekvő reménytelenség címmel tartotta meg előadását. Hangsúlyozta: – Éppen a 25. évfordulón, egy friss romániai felmérés szerint, a román lakosság kétharmada Ceausescu-t, ezúttal demokratikusan, megválasztaná elnöknek. Ha leszámítjuk az azóta felnőtt gyerekeket és – gondolom, érthető módon! - a romániai magyarságot, akkor ez a kétharmad számszerűleg nagyjából azonos lehet a Conducátor aranykorát még megélt korosztályok egészével! Az író részletesen elemezte a a romániai forradalom időszakát, külön riportútra indult Bukaresttől Csíkszeredán, Marosvásárhelyen és Temesváron keresztül Kolozsvárig. Véleménye szerint nem maradt hatás nélkül a magyar belpolitikai fejleményekre az erdélyi menekültek előbb szórványos, majd tömeges áradata, amely végül kikényszerítette a befogadást szabályozó magyar-román egyezmény felmondását magyar részről; nem is maradhatott hatás nélkül a Hősök terére összegyült tiltakozó magyarok impozáns tömege. És itt persze nem hagyhatók figyelmen kívül azon kevesek, akiknek ezeknek a kölcsönös hatásokban katalizátor szerepük volt: Németh Gézának kitüntetett szerepe volt az erdélyi magyarságnak a magyar belpolitikai fejleményekre gyakorolt hatásának fölerősítésében. Míg másutt Budapesten a szamizdatosok gyülekeztek, Németh Géza lakásán – emlékszem, ott voltam – az akkori magyar hatalom egy másfájta ellenzéke készítette elő a jövőt. (És ha jogosnak érzem Zalatnay István észrevételét, hogy közvetlen kapcsolat mutatható ki Trianon és a német újraegyesülés között (!), hiszen a Trianon miatt elszakadt erdélyiek magyarországi áradata kényszerítette ki a kelet-németek számára is a magyar határnyitást; akkor talán az sem túlzás állítani, hogy az elkeseredett erdélyi magyarságnak komoly szerepe volt mind a magyarországi, mind az egész kelet-európai rendszerváltozásokra!

Zalatnay István, az Erdélyi Gyülekezet vezető lelkésze az MTI-nek nyilatkozva elmondta: – Németh Géza (1933-1995) „a kommunizmus időszaka alatt a református egyház egyik kiemelkedő ellenzéki személyisége volt”, akit bár 1971-ben egy koncepciós eljárás következtében eltávolítottak az egyházból, több egyházi szolgálatot — köztük a cigánymissziót és a drogfüggő fiatalokkal foglalkozást — indított el. Magyarországon elsőként kezdte az erdélyi menekülteket „intézményes” keretek között felkarolni.

Emlékeztetett rá: a Németh Géza által életre hívott menekültmisszió folytatásaként jött létre 1990-ben az Erdélyi Gyülekezet, amelynek két évvel később a Honvédelmi Minisztériumtól átengedett egy egykori laktanyát. Ott hozták létre a Reménység Szigete nevű karitatív és kulturális központot, ahol elsősorban a határon túli magyarság megsegítésével foglalkoznak ma is – mondta Zalatnay István.

A gyülekezet 1995 óta hivatalosan a romániai Királyhágómelléki Egyházkerület része, ezáltal szimbolikusan megszüntették a határokat, és talán ez volt az első, jogilag, egyházjogilag is megfogható lépése a magyarság határmódosítás nélküli újraegyesítésének – fűzte hozzá a lelkész.

Az évente megrendezett Németh Géza Emlékkonferencia úrvacsorás istentisztelettel vette kezdetét, ahol igehirdetésében Zalatnay István hangsúlyozta: –  Mostani istentiszteletük negyed évszázados jubileumi emlékezés is egyúttal. Az 1989-1990-es történelmi fordulat jár eszükbe. Azok a hetek, hónapok, amelyek az itt lévő gyülekezet tagjainak többsége számára az élet egyetlen személyesen megélt történelmi sorsfordulóját jelentették. Az előzőt félig-meddig tudatosan is csak a most már 80-as korosztály tapasztalta. A többieknek, nekünk, az volt eddig az egyetlen – és talán nem is lesz több. Mert az igazi történelmi sorsfordulók elég ritkák. Még ma is, hiába gyorsult föl oly nagyon a világ bizonyos tekintetben – és lassult le más vonatkozásban. A sorsfordulók ritmusa mintha hasonló maradt volna…

Az Erdélyi Gyülekezet lelkésze hangsúlyozta: – Keresztyénnek lenni azt jelenti, hogy egyre mélyülő meggyőződéssel hisszük: csak akkor tudunk jó, helyes történeteket írni életünkkel, ha bennünket a szent történetek írnak. Elsősorban a szent történetek – másodsorban pedig a szent történetek által ihletett történetek. Azok sok-sok utánaélése-írása évezredek alatt: el egészen 1989-ig. Vélemény szerint az ember számára legtöbbször egyáltalán nem világos, hogy mi az értelme annak a szenvedésnek, amelyben benne él. Így van a személyes életben, de így a történelemben is. A próféta, még Habakuk sem tudhatta, hogy mi volt az értelme, a célja a babiloni hódításnak, a legnagyobb történelmi tragédiának, amely népét érte. Az csak nemzedékekkel később kezdett földerengeni. Mi pedig már világosan tudjuk; történelmi távlatból már látható, hogy csak így folytatódhatott Isten népének története. Csak akkor, ott, úgy, a fogságban születhetett meg az az istenhit, amely már teljesen független volt mindenféle államtól, hatalomtól, erőtől. Akkor született meg először a „hitbeli haza a magasban”. És abban a hazában majd újabb fél évezreddel később a mi Urunk Jézus Krisztus.

Habakuk ebből még semmit nem tud. Nem is tudhat, nem is érthet. Ő azt az egyet értheti meg, hogy lesz következő fordulat. Hogy neki azt kell várnia, kitartó, rendíthetetlen hűséggel kell várnia a következő fordulatot. Neki az a dolga, hogy odaálljon őrhelyére, a bástyára, és figyelje, várja, hogy mit szól az Úristen.

Nekünk is ez a feladatunk. Az volt a 80-as évek ellenállóinak, és most is ugyanaz. Ehhez nekünk is végig kell mennünk az értelmét vesztett történelem látványától szenvedő Habakuk próféta útján. El kell jutnunk addig, hogy világossá váljon: félreértjük a történelmi sorsfordulók természetét, ha azoktól végleges választ, üdvöt várunk. Ahogy a sokat – egykor nagy respektussal, ma már inkább csak gúnyosan – emlegetett amerikai tudós, aki a kommunizmus bukása után könyvet írt a „történelem végéről”. Persze boldog végéről, happy end-jéről. Na, hát az tényleg nem következett be. Huszonöt évvel ezelőtt igenis történt sok-sok jó, fölszabadult sok jó erő, gondolat, érzés emberek millióiban. Csak mindez mára megerőtlenedett, kiürült, sokszor szinte ellenkezőjébe fordult. És ezért azt érezzük, hogy egyre inkább kellene valami újabb fordulat. Valami jó fordulat. Nem azért, mert az nem volt az, hanem azért, mert rég volt, mert elmúlt, mert azóta ismét túlzottan összesűrűsödött a rossz. Nem az akkorit kellene most újra, helyesebben újrajátszani, hanem a mait, illetve holnapit. Az akkori fordulat valóban jó volt – de nem egyszer s mindenkorra fordította meg a világ sorsát. Most újabb kellene! Ehhez kell ismét odaállni az őrhelyre, a bástyára. És várni, lesni az Isten szavát, mozdulatát, hogy az megrezgesse a mi hangszálainkat, megmozdítsa tagjainkat. Hogy mi magunk eszközzé válhassunk a történelemben cselekvő Isten kezében.

Frigyesy Ágnes tudósítása és képriportja ©

Közzététel: 2014. június 4.