Székelyek

A székelyek a középkor folyamán nemesi kiváltságokkal rendelkező MAGYAR népcsoport, amely a 13. századtól kezdve külön rendi nemzetet alkotott. Elsősorban az Erdély délkeleti részén található Székelyföldön laknak, de székelynek vallja magát a Brassótól Nagyszebenig húzódó, ún. Szászföld magyarajkú lakosságának nagy része is. Kik a székelyek, honnan erednek? Történelmi visszatekintés itt.

Székelyföld (románul Tinutul Secuiesc, németül Szeklerland, latinul Terra Siculorum) alatt az erdélyi történelmi székely székek területét értjük. Ide tartozott a mai Kovászna (kb. Háromszék) és Hargita megye (kb. Csíkszék és Udvarhelyszék) szinte egészben, Maros megye egy része (kb. Marosszék), Fehér és Kolozs kisebb darabjai (Aranyosszék), valamint néhány település NeamĹŁ és Bákó megyékben a Kárpátok gerincén túl. Erdély történelmi-etnográfiai régiói közül jelenleg csak itt vannak a magyarok többségben (arányuk 80% körüli).

A Székely himnusz 1921-ben született, szövegét Csanády György, zenéjét Mihalik Kálmán szerezte. A szerzők szándéka nem az volt, hogy valódi himnuszt alkossanak a székely népnek, és művük később sem vált hivatalos himnusszá. Az évtizedeken keresztül tiltott dal azonban hatalmas népszerűségre tett szert Erdélyben és Magyarországon, és a tömegrendezvényeken gyakran éneklik együtt a magyar Himnusszal és a Szózattal.

Ki tudja merre, merre visz a végzet
Göröngyös úton, sötét éjen át.
Vezesd még egyszer győzelemre néped,
Csaba királyfi csillagösvényen.
Maroknyi székely porlik, mint a szikla
Népek harcának zajló tengerén.
Fejünk az ár, jaj, százszor elborítja,
Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!

A Székely himnuszt több előadásmódban is megtekinthetjük a YouTube-on.

Most pedig következzék pár vers:


A SZÉKELYEK

A magyarság azon része, akik a Kárpát-medencében már a kr. e. IX. században kimutathatóak. A szkíta törzsi hatalom keretein belül a népességben már lovas-íjfeszítőkként csoportjaik átvészelték az évszázadokat. Keveredtek más türk és iráni eredetű későbbi rokonaikkal (szarmatákkal, alánokkal) és hunokká váltak 370 körül, amikor a hun birodalom központja a Kárpát-medencébe került. A hun hatalom összeomlását követően nagyobb csoportjaik (470 körül) a Csigla mezejére (Mezőség) húzódtak vissza. A rokon türk avarok hatalmát (560-680.) is katonáskodással szolgálták, de az a medence peremvidékeire (Bécsi-medence, Morva vidék, a Tátra környéke, Vas és Zala, Somogy, Bereg és Baranya megye vidékére) telepítette nagyobb csoportjait. Kisebb csoportjainak nyomai a hágók és gyepű átjárók körzetében mindenhol megtalálhatók voltak az Ens folyótól a Prutig (régészeti ásatások tömege bizonyítja). A székely népnév ebben az időben vált általánosság a lovas hadviselésnek köszönhetően (A székely lovak homlokán messziről észlelhető fehér csillagfolt – zakul-szekul – türk fordításban), mivel a hadmozdulatok során az ellenség és a szövetséges lovascsapat gyors megkülönböztetése létfontosságú volt. (az avar lovak általában szürkék voltak)  680 körül már az onogur (az 'on' ótürk nyelven tízest jelenet, onogur = tíz ogur-ugor törzs szövetsége) birodalom biztos támogatói, ahol már a később beszélt magyar nyelv elődjét (ősmagyar) és írását (rovásírás) használták bizonyíthatóan. 791-ben Nagy Károly császár hadai 14 évig tartó háborúban visszaszorították az onogur hatalmat a medence nyugati feléből és a katonák nagyobb csoportjai húzódtak vissza, elsősorban Erdély területére, de a Mezőségen testvéreik már évszázadok óta berendezkedtek, így újabb területekre, a Maros és Küküllők és a Körös felső folyásainak vidékét telepítették be erdőírtás által. A székelység több évezredes életében ez a tevékenység alapvetőnek bizonyult, mivel az elfoglalt , vagy a letelepedésre részükre biztosított újabb területeket mind erdőségek borították a határvidékeken. Ősváraik nagy többségét ebben az időben építették védelmi célokkal.

A megyer törzs vezetésével megalakult türk-onogur törzsszövetség a 830-as években már bizonyíthatóan megjelent a Kárpát-medencében (Esztelneki katonasír lelet) és a kapcsolat egyre intenzívebbé vált, mivel a medence nyugati felében (Pannonia) bajor-frank őrgrófság birtokolta a területet, másutt interregnum állapotban a székelység önmagában őrizte a maradék keleti tájakat. Az első hadjáratokban, amelyben már Álmos vezetésével vívtak, már 861-ben ott voltak Bécsnél és visszahódították ősi lakhelyüket a győzelmet követően, ahol megújították őrhelyeiket az Ens folyóig. Ösöbű (Ösbő) vezérük és utódai szerződést kötöttek az Árpádokkal kiváltságaik megtartása érdekében amelyben önálló szervezeteiket, nemesi jogaikat katonáskodás ellenében, egészen a Báthoryak koráig (XVII.sz) szinte maradéktalanul élvezhették. Később egyre többet és többen vesztettek jogaikból, de még így is a XX. sz. elejéig ősi rendben éltek saját bírtokaikon és faluközösségeikben, tízeseikben.

Időközben az ún. Honfoglalást követően Tétény vezér lett Erdély gyulája, aki háza népének rokonságának  foglalta le  a Csigla mezejének központi vidékeit (Torda, Aranyos és vidéke) és az ott élő székelyeknek újabb lakóhelyeket jelölt ki a Marostól délre a későbbi szászföldi és tovább a Hargita  Déli-keleti medencéiben vidékein. De Kalotaszegen is kisnemesi birtokokat kaptak, egész Bihar megyéig. 820-850 körül Fajsz nagyfejedelem és Bogát gyula (Fajsz veje)újabb határvédelmi munkálatokat folytatott és természetesen megint székelyeink hajtották végre a művet a keleti medencéktől végig a Kárpátok vonalán. Ekkor Besenyő elemek is keveredtek a székelyek közé, elsősorban Háromszék és Beszterce vidékén, de a Felvidéken is. Géza nagy fejedelem átadta a német császárnak a Lajta és az Ens folyó közötti területeket (a mai Ausztria) 996-ban Gizelláért cserébe házassági szerződéssel. Ekkor az itt lakó székelyek egy része az Őrség védelmére, másrészük Bihar megyébe (Székelyhíd) kerültek. 

A székelyek  ekkor már zömmel keresztények voltak, így Szt. István is bizton számíthatott támogatásukra, legfőbb zászlósura Opour-Apor székely rabonbán volt.

Mai végleges, autonóm területei és székei Szt. László kunok elleni győztes hadjáratai után kerültek rögzítésre 1070 környékén. A tatárjáráskor semmisültek meg Erdélyen kívüli telepeik és ekkor szerezték vissza a Tétény nemzetség Toroczkay familiájától az Aranyos vidékét. (mivel egy győztes csatában, 1241-ben a  tatárok fog ságából kiszabadították tagjait) II. Géza 1141-ben, II. András 1222-ben, IV. Béla 1242-ben megerősítí a székely jogokat, de szászok betelepítésével területeket veszítenek és ellenséget kapnak cserébe. I. Károly (Anjou) támogatásukért cserébe megerősíti adómentességüket és kollektív nemesi kiváltságaikat némi birtokokat is kapnak többen újra Erdélyen kívűl. Ebben a korban sok székely válik báróvá, gróffá és telepszik meg az ország más vidékein.    1300-1500 között az ország európai nagyhatalom, így katonái a birodalom min den részére eljutnak, többen ott is maradnak. Hunyadi Mátyás diplomája a székely nemességet három rendre osztja, ti. a többség szabadrendű katona székely (általában gyalogos-darabont) jelentős része lófő rendűvé (lovaggá) válik, kisebb része a primori rend a bárók és grófok rendje, akiknek birtokai inkább a Székelyföldön kívül, nagyrészt a mezőségre estek, ugyanis a Székelyföldön belűl közbírtokosság, illetve szabad székely birtokok voltak (Lázár, Kemény, Vass, Bethlen családok).

A törökökkel állandó harcban telt el másfél évszázad. Ezalatt sok katonacsalád került az ország északi vidékei re is és szerzett rangot címet. (Rédey, Andrássy, Bánffy, Wesselényi, Rákóczi) . A Habsburg hatalmaskodást nehezen türték, így Rákóczinak is sokan beálltak. 1764-ig gyűjtötte az erőt a Habsburg hatalom, hogy végleg leszámoljon a székely szabadsággal. Teljesen nem sikerült, mert katonára nekik is szükségük volt, de ezrek menekültek Moldvába-Bukovinába. Ezek kései leszármazottjaiból kerültek 1880 körül telepítésre Déva környékére és az Al-Dunához, majd 1941-ben bácskai kitérővel, 1945-ben Tolna megyébe.(a két telepítés összesen 25-25.000 fő) ez volt a Madéfalvi veszedelem következménye.

1848-49 szabadságharcában a székely hadosztályok hősiesen helytálltak. Bem erdélyi hadserege zömmel székelyekből (5 hadosztály kb. 40.000 katona) tevődött össze. A polgári jogalkotás eltörölte végleg a székely kollektív nemességet, a továbbiakban csak az egyének használták még címeiket, de a szokásjog, a hagyományok továbbéltek. Nyomokban ma is megtalálható. 1950-1970 között a székelyföld autonómiát kapott az akkori helyzetben. Legalább ahhoz hasonló egyéni és kollektiv jogok biztosítását kell célul kitűzni. Mivel ezt Ceausescu törölte el így ezen  jogtalanságot orvosolni kell, akár nemzetközi segítséggel.

Annál is inkább mert a székelység újra meg újra Erdélyen kívűlre telepszik s míg az ország mai területén a magyarság számát erősítí,(1920 után 50.000, 1945 után újabb 50.000, 1960-2000 között 100.000 székely hagyta el őseinek vérrel szerzett földjét) addig a világ más tájain végleg elvész. „Porlik, mint a szikla!”

Budapesti Székely Kör